Be ZEN

Felelősséggel élni írta: mudlee - February 05 2015

Hallgattam a minap egy beszélgetést arról, hogy milyen mértékben romlik a Föld állapota, légköre, és hogy ez milyen következményeket von magával, és mennyire vagyunk mi ezért felelősek.
A beszélgetés egy része arról szólt, hogy mennyire szeret az ember halogatni. Mennyire szeretjük halogatni a felelősséget, illetve tudomást sem venni róla. A téma mindig is érdekelt, mert az volt a meglátásom, hogy az ember mindig a halálos ágyán lesz csak nagyon okos, mit kellett volna máshogy csinálni az életében. Sosem értettem, hogy miért van ez így, de ez a beszélgetés rávilágított pár dologra, legfőképp a felelősség hiányának a fontosságára.

A felelősség hiányának a következménye az is, hogy az ember millió meg egy módon rongálja a testét és környezetét, nem törődve vele, hogy mi lesz a jövőben.
  • Dohányzik
  • Alkoholizál
  • Drogozik
  • Egészségtelen ételeket eszik
  • Egészségtelen mértékben túlhajszolja magát
  • Folyókat szennyez
  • Erdőket írt
  • Gyógyszereken él, ahelyett, hogy megelőzné a betegségeket
  • Autóval jár tömegközlekedés vagy kerékpár helyett
  • stb.

Lehetne folytatni oldalakon keresztül, hogy hányféle módon romboljuk önmagunkat és az élőhelyünket.

És miért? Szerintem két részre lehet bontani a választ.
  • Pillanatnyi kielégülés érzete miatt
  • A jövővel való azonosulás képtelensége miatt

Pillanatnyi kielégülés

Romboljuk magunkat, mert pillanatnyilag jól esik. Kit érdekel, mi lesz 10 év múlva? Kit érdekel, hogy 20 év múlva hogy néz ki majd a tüdőm a dohányzástól, vagy a májam a rengeteg mű ételtől? Majd akkor visszatérünk rá, „addig meg szarok rá!”...
Jól esik az az üveg kóla. Jól esik részegre inni magunkat a haverokkal, és jól esik beállva lefeküdni aludni. Mert így könnyebb élni. Legalábbis azt gondoljuk.
Jó érzés az új telefont a kezünkben fogni, és órákig nyomogatni, mert én „kütyübuzi vagyok!”. Jó érzés bemenni a boltba, és venni valamit, ami tetszik. Jó érzés fogyasztani. Bár boldogabbak nem leszünk tőle. Maximum a reklámok szerint. De azért jól esik, nem?

A jövő felismerésének a teljes hiánya

Olyan, mintha a jövőbeli énünk egy másik ember lenne. Mintha ez a jövőképünk egy idegen ember lenne. Azért merünk ennyi mindent megcsinálni magunkkal, mert bele sem gondolunk, hogy ez milyen hatással lesz a jövőnkre.
Ha magunkat nem tudjuk a jövőben hova tenni, akkor meg nincs értelme beszélni a környezetünkről sem. Attól az embertől, aki saját magának a jövőjére sem figyel oda, hogy várhatnánk el, hogy a jövő generációjának a jövőjére, az élőhelyének a jövőjére figyeljen oda?


Amikor megveszed életed autóját, ami 10 litert fogyaszt, gondolsz te arra, hogy mennyivel járulsz hozzá a Föld rombolásához?
Gondolsz te arra, hogy amikor elszívsz egy cigit, az milyen hatással lesz a jövő generációira?
Megfordult-e a fejedben, hogy akármilyen mennyiségben is - legyen az a legcsekélyebb - támogatod a mai fogyasztói társadalmat, azzal nem csak a te, hanem az utódaid élőhelyét teszed egyre jobban lakhatatlanná?

Van egy rossz hírem. A jövőnket mi alakítjuk, és előbb vagy utóbb szembe kell néznünk a múltbéli tevékenységeinkkel. Egy részével nekünk, egy részével a jövő generációinak. Hisszük vagy sem, hamarabb eljön a probléma, mint sem gondoljuk.
A halál gondolatát is el lehet hessegetni, de attól az még egyszer eljön.

Kit érdekel, hol van az még?

Már itt van, bármilyen meglepő. Belegondoltál már abba, hogy jelenleg az ismerőseidnek hány százaléka iszik vásárolt vizet? Vajon miért nem iszunk a csapból/folyóból? Miért van egyre kevesebb természetes víz? Nekem egészen megdöbbentő volt a felismerés, amikor rájöttem, hogy bár lehet ezt az egész problematikát elodázni, de már ott tartunk, hogy a vízért is fizetünk, hogy iható legyen.

Nem akarok álszenteskedni, én is a gépezet része vagyok. Nekem is van tévém, számítógépem, okos telefonom, és több más olyan dolog is, amely az élethez igazából nem kell. Az egyetlen erényem - ha van -, hogy megpróbálok ez ellen küzdeni, és a lehető legkisebbre szorítani az én általam keltett ökológiai lábnyomot.
Megpróbálom magam lebeszélni az új dolgok - felesleges - vásárlásáról, és megpróbálok nem vásárolni értelmetlen kacatokat.
Elég nehéz, az a baj. Mikor minden azzal van tele, hogy: ha nincs meg a legújabb telefonod, akkor nem vagy ember, ha nem követed a technológiai fejlődést, akkor nem lehetsz igazi szakember. Amikor ezek a - fals - gondolatok hatják át az ember agyát, nehéz nemet mondani a vágyainknak.
Mellesleg, ez az egy, amit tudok tanácsolni én is, minél kevésbé vegyél részt a fogyasztói társadalomban, és figyelj a környezetedre.
Illetve, ha tudsz angolul, töltsd ki ezt a tesztet, hogy megtudd, hány Föld kellene az emberiségnek, ha mindenki azt az életvitelt folytatná, mint te.

Tényleg fejlődünk?

Sokan foglalkoztak már azzal, hogy tényleg hasznos-e a technológiai fejlődés. Az én véleményem az, hogy egy szinten igen. Rengeteg betegség vált gyógyíthatóvá, messzibbre (régebbre?) látunk az űrben, mint valaha, és egy csomó olyan hasznos fejlesztés van, mely megnövelte az életminőségünket.
De megérte?
Ha belegondolunk, már a technológia rég van olyan szinten, hogy az embereknek ne kelljen dolgozni, ne legyenek éhezők, mindenki a hobbijának élve, éhezést sosem ismerve élhetne nyugodtan, akár 100 évet is.
Ehelyett mi van? Többet dolgozunk, mint valaha. Egyre több az éhséglázadás, és az országokban egyre nagyobb az a bizonyos társadalmi olló. Hogy miért? Mert mindenki többet akar, mindenki nagyobbat akar, mindenki újabbat akar. Profit, növekedés. Egyre több pénz kell. Sosem elég belőle.

És ezzel vissza kanyarodunk az írásom elejéhez. Növekedni akarunk, profitot akarunk, többet és gyorsabban akarjuk. Nem érdekel a jövő, mert az nem most van.
Ha valaki gyárat épít a folyó partján, és csak egyre bővíti azt, mert egyre több profitra törekszik, és nem törődik azzal, hogy megmérgezi vele a vizet és a levegőt, nem érdekli, hogy mi történik a világgal, nem kommunikál senkivel sem maga körül - az csak nőni akar, a legnagyobb gyár akar lenni a világon, a legtöbb pénzt akarja keresni... Ez rák, ez a világ rákja.
Feldmár András
Szennyezés

Összes írásom →

Comments